Gyászos hangulat telepedett a Piton-kastélyra, a csend belengte a szobákat, egy lélek sem mert pisszeni, ahogy hallották Hermione lakosztályából Piton professzor fájdalmas zokogását, őrjöngő kiáltásait. Még nem mondta ki senki, de sejtették, az ifjú tanító meghalt. Ginny kislányával a karján ült a szoba ajtaja előtt, fejét férje vállára hajtotta, s görcsösen szorította bátyja kezét. Ron Lavender mellett foglalt helyet, teljesen össze voltak törve mindannyian, Neville pedig idegesen járkált fel, s alá. A kicsi Celeste az ajtófélfának vetve hátát roskadozott fájdalmában, de képtelen volt egy könnycseppet is ejteni, majd erőt vett magán, s kinyitotta az ajtót; senki sem ellenkezett, nem volt erejük. Halkan osont be, egészen puha léptekkel haladt a baldachinos ágyig, élettelenül feküdt rajta a fiatal boszorkány, Perselus Piton pedig görcsösen szorította magához. Amikor meglátta szomorú lányát, kissé arrébb húzódott, majd el is engedte szerelmét, s róni kezdte a köröket a hatalmas helyiségben. Egyre csak magát hibáztatta, nem szabadott volna megcsókolnia néhány órával korábban, akkor talán még mindig élne. Időnként hangorkánként tört elő belőle a fájdalma, lánya ilyenkor gyakorta összerezzent, szemeiben könnycseppeket gyülekeztek. Celeste épp olyan szörnyen érezte magát, mint édesanyja halálakor, egyre csak arra gondolt, egyedül maradt, nem fogja már soha, senki sem szeretni őt. S bár még csak nyolc éves volt, be kellett látni, már annyi keserű dolgon volt túl, amennyitől egy felnőtt is összeroppant volna. Némán zokogni kezdett, tenyereibe temette sápadt arcát, s szüntelenül folyatta könnyeit, épp úgy, mint odakint az eső esett órák óta. Egy gyémánt színű könnycsepp végigfolyt csuklóján, majd lecsöppent, egyenesen Hermione mellkasára esett, amin még mindig ott körvonalazódott a kettérepedt szív. Ezüstös derengés keletkezett a fejük fölött, Celeste ekkor kikémlelt ujjai között, s látta, amint mint valami varázslat, pontosan a szív repedésén keresztül beleivódott a nő testébe. De nem történt semmi… Újabb hosszú, szomorú percek teltek el, Perselus tovább körözött, mint valamiféle madár, a kislány, pedig a boszorkány mellkasán nyugtatva fejét sírdogált. Megnyugtató érzés lengte körbe, mintha valaki simogatta volna hátát, azt hitte csak a szél fúj be a kissé nyitott ablakon. Majd felemelte fejét, s egy gesztenyebarna szempárral találta magát szemben…

Sötét árny suhan nesztelen,
Útja túl hosszú, végtelen,
Fák, s bokrok közt cikáz, keres,
Ki az, kit örökre magához vehet.

Ablakokon néz befelé, s megy tovább,
Nem tesz ő soha nagy csodát,
S bár van, hogy érkezése megváltás,
De ott marad utána sok könny és gyász.

Nem kímél sem fiatalt, sem öreget,
Felszedi őket, mint a köveket,
De egyszer megmutatja, van szíve,
Nem hagyja, hogy megbukjon a béke.

Katona sír egy sarokban a harc után,
Mért gondolkozott nagy sokáig oly bután?
Ifjú lányka gyémánt könnye hull a testre,
Magához tér, s boldog lesz a család örökre.

- De hisz te élsz! – kiáltott fel könnyeit nyelve, mégis vidám hangon Celeste, nem érdekelte az sem, hogy eddig magázta tanítóját, hirtelen mindennek fittyet hányva, boldogan ölelte meg a nőt. – Papa, Hermione él!

- Ne nevettesd már ki magad, Celes… - fordult meg a férfi a sarokban állva, majd torkán akadt a szó, ahogy meglátta az ugyan még gyengének látszó, de lágyan mosolygó boszorkányt, ahogy lányát ölelte. – Merlinre! – felelte immár megkönnyebbülve, majd odament a nőhöz, s gyengéden megfogta annak kezét.

- Bár fogalmam sincs, mi ez az egész, bár remélem erre választ kapok előbb-utóbb, attól még úgy érzem, ez jó lesz harmadik leckének: Bármit mér is rád a sors, azt el kell fogadnod! – mondta Hermione, s megszorította a férfi erős kezét, s olyan boldognak érezte magát, mint még soha.

- Én most megyek, elmondom a jó hírt! – nevetett Celeste, s puszit nyomot a nő arcára, majd egy vidám vigyorral arcán kifutott a szobából.

- Én annyira sajnálom! – suttogta a professzor, de a lány mutatóujját a férfi szája elé helyezte, azzal is jelezve, hogy ne beszéljen. Odahajolt a férfihoz, s lágyan megcsókolta arcát, majd az orrát, végül rátalált ajkaira, s a férfi mohón viszonozta a csókot. – Szeretlek, és köszönöm, hogy vagy nekem! – búgta Hermione fülébe, aki teljesen elpirult.

- Én is szeretlek, s ígérem, mostantól nagyon nehezen tudsz csak megszabadulni tőlem, úgy tűnik, minket a halál sem választhat el egymástól! – nevette, majd átölelte Perselus széles vállait, s hallgatták egymás szívének dobbanását, amik ütemesen, egyszerre vertek. Tudták, a szerelem, s a szeretet legyőz minden akadályt.

***
egy évvel később

Feszült csend lengte be a kastélyt, Celeste izgatottan szaladt egyik szobából a másikba, egyik ablaktól a másikig, hátha végre megjelenik valaki, s megtudja, mi történt. Párszáz kilométerrel arrébb a végső ütközet tartott, mikor is eldől, lesz e béke, s a szeretet legyőzi-e a sötétoldal kegyetlenségét. Szomorúan nyugtázta a lány a tényt, még biztosan tart a csata, így lassan kisétált a nappaliból, s átment a könyvtárszobába. Elkenődött pofija vidámra váltott, amint meglátta Hermionét, amint egy könyvet lapozgatott, odafutott hozzá, s leült mellé az egyik feketebőr-kanapéra, s a nőhöz bújt.

- Nyugodj meg, kincsem, amint vége, úgyis jön a papa! – nyugtatgatta az izguló kislányt, s átölelte a vállát. – És ha megjön, lesz neki egy hatalmas meglepetésünk! – Celeste hevesen bólogatott, s még közelebb bújt a nőhöz.

- Papa biztosan örülni fog neki, alig várom, hogy megtudja! – csengő hangon nevetett, majd egy mély férfihangot hallott a háta mögül.

- Minek fogok örülni, kishercegnőm? – kérdezte az ajtóban álló Perselus Piton, kinek karján egy mély vágás húzódott végig, de szája így is lágy mosolyra húzódott. A férfi szívében az elmúlt egy évben mély szeretet lakozott, mind kedvese, mind egyetlen lánya iránt.

- Az titok, én nem mondhatom el – felelte Celeste, majd elfutott az egyik könyvespolchoz.

- Miről van szó, drágám? – fordult Perselus kedveséhez, aki csak megrázta fejét.

- Előbb gyere ide, ülj le, s mesélj, mi történ? – kérdezte kissé aggodalmas hangon, mire a férfi odament hozzá, lágyan megcsókolta, majd mesélni kezdett.

- Győztünk, és ez a legfontosabb. Sajnos sok áldozatot követelt a csata, de a halálfalók, s a Nagyúr elpusztultak. Ugyan egy-ketten megfutamodtak, de az már könnyű meccs lesz ellenük. Potter hősiesen küzdött, s dicső harcban ölte meg Tudjukkit, és nyugodj meg, a barátaid közül senki nem esett baja, csak horzsolások. De most te jössz, mit titkoltok? – hangja türelmetlen volt, utálta, ha valamit ő tud meg utoljára.

- Előbb mutasd a karod, hadd lássam el! – makacskodott a nő, de a férfi csak elhúzta, s kitartóan meredt rá. – Ugyan már Perselus Piton, ne légy gyerekes! Emlékezz csak mi volt az első lecke! –jelentette ki ellenmondást nem tűrő hangon, mire a férfi nagyot sóhajtott.

- Türelem, rózsát terem! – mondta fel engedelmesen, mire szerelme mosolygott.

- Na és most mutasd a karodat! – parancsolta, de a professzor csak ismét elhúzta karját, s fekete köpenye óvó védelmébe helyezte.

- Én is el tudom látni a saját sebesülésemet! – fortyant fel, mire kedvese szemeit forgatta.

- Második lecke?

- Megőrjítesz! Segítségért folyamodni, nem a gyengeség jele.

- Na látod, megy ez. És most légy szíves, s oly kedves, ne nehezítsd a dolgomat, utálok könyörögni. Ígérem, ha kitisztíthatom, s beforraszthatom a sebet, elmondom a mi kis titkunkat! – itt a polc mögül kikandikáló Celeste-re kacsintott, majd óvatosan elhúzta párja kezét, s néhány bűbájjal helyre is hozta, nem maradt ott még egy apró heg sem.

- Te jössz, hallgatlak! – jelentette ki a férfi, mire Hermione boldogan mosolygott.

- Előbb mondd csak el, mi is volt a harmadik lecke! – incselkedett tovább a boszorka, jó murinak tartotta a férfi nyúzását, aki ugyanezt nem igazán értékelte, de mit egy rendes kisiskolás felmondta a leckét.

- Bármit mér is rád a sors, azt el kell fogadnod. De ennek most mi értelme volt? – kérdezte dühösen a férfi, de Hermione csak ujját a szája elé helyezte, megcsókolta a férfi arcát, majd halkan a fülébe suttogta:

- Kisbabánk lesz… - Perselus a nő gesztenyebarna szemeibe nézett, s ahogy pillantásuk egybefonódott, úgy jutottak el a szavak tudatáig.

- De hát, azt mondtad, neked nem lehet…? Mégis akkor hogy lehet? Nem mintha nem örülnék neki nagyon-nagyon, de akkor is, hogyan? – hitetlenkedett a tanár, de Hermione csak megrázta fejét, s homlokát a férfiénak támasztotta.

- Nem tudom, de az a lényeg, hogy a te gyermekedet hordom a szívem alatt, s szeretlek – suttogta boldogan, s a férfi boldogan ölelte magához, s csókolta meg. Celeste boldogan futott oda hozzájuk, s ölelte meg ő is édesapját, s azt a nőt, kit anyjaként szeretett.

Innentől fogva boldog családként éltek együtt, a szerelem, s a szeretet győzedelmeskedett a gonosz felett.

***