Hermione reggel hét órakor madárcsiripelésre ébredt, jólesően nyújtózott egyet pihe-puha ágyában, majd kinyitotta szemeit. Bevillant agyában a minap történtek sorozata, és jólesően mosolyodott el. Hát nem álmodta. Egy meseszép szobában volt, a szobában, mely az ő számára volt fenntartva, az ő kényelmét szolgálta. Épp azon gondolkozott, mikor volt ilyen kényelmes szobája utoljára, mikor eszébeötlött, hogy a Roxfortban, hetedéves iskolaelsőként. Többnyire kellemes emlékek kötötték ahhoz a szobához, de nem tudott úgy visszagondolni rá, mint minden rossz forrása. Az a szoba lett a helyszíne két legjobb barátja elvesztésének, veszekedéseknek, de forró, szenvedélyes éjszakáknak is. Az ifjú boszorka még mindig belepirult, ha rágondolt, mi minden történt abban a szobában, most mégsem akart rágondolni. Három személyre emlékeztette őt, abból kettő nem állt szóba vele, a harmadik pedig halott. Szemében egy apró könnycsepp villant meg, majd tört utat, végigbuckándozott az arcán, s követte még vagy ezer másik. Halk zokogásban tört ki, eleddig egyszer sem sírt a történtek miatt, erős volt, de most elgyengült.

Kimászott ágyából, és a fürdőszobába ment, hogy arcáról lemossa a sírásokozta maszatot. Hosszan dörgölte szemeit hideg vízzel, egész addig, míg úgy érezte, nem fog többé sírni emiatt. Gyors zuhanyt vett, majd felöltözött. Szinte kicserélődött a két nappal azelőtti önmagához képest, újra volt életkedve is, és célokat tűzött ki maga elé, először is, segíteni fog Celesten, és ha sikerül neki, eléri, hogy a professzor szeresse a lányát, majd ő beszél a fejével. És talán egyszer még a saját életét is rendbe teheti. Fiatalon arra vágyott, hogy férjhez menjen, és szülessen jó sok gyermeke, majd ha őket felnevelte, visszamenjen dolgozni. Jelenleg oly távol állt álmai megvalósításától, mint két egykori barátjától, egy világ választotta el őket.

Észbekapott, nem késheti le a reggelit, így gyorsan megfésülködött, és elhagyta szobáját. Az ebédlőben már ott találta a professzort és ifjú tanítványát, épp helyetfoglaltak, Lyna pedig teát öntött az apró porceláncsészékbe. Jó reggelt kívánt, majd leült a saját helyére. Az előzőnapi étkezéshez hasonlóan ez is néma csendben telt, nem lehetett mást hallani, csupán az evőeszközök halk koppanását a tányérokon. Miután mindenki végzett az étkezéssel, a férfi felállt, és távozott. A kis Celeste száját ekkor egy apró sóhaj hagyta el. Hermione meglepődött, és véletlenül szóvá is tette a gyermeknek.

- Nem jössz ki édesapáddal? – hangja halk volt, szinte suttogott, először azt hitte, a kislány meg sem hallotta, s mikor már állt volna föl, Celeste megszólalt.

- Tetszik tudni, Miss Granger, én édesanyámmal éltem az elmúlt nyolc évben, apámat akkor láttam csupán, ha feltétlenül muszáj volt. Ő nem vágyott az én társaságomra, én pedig nem akartam ráerőltetni semmit. Mikor édesanyám meghalt, kénytelen kelletlen ide kellett költöznöm, és tudom, hogy ő ennek nem örült, mert felbolygattam a megszokott életét – magyarázta a kislány, így, megtörten egyáltalán nem hasonlított az apjára, inkább szöges ellentéte volt, hiszen ez a kislány vágyott az apja szeretetére, míg a férfi soha senkijére.

- Sajnálom, hogy ilyen távol álltok egymástól; én saját példámból tudom, az apa a legfontosabb egy lány életében. Azt mondják, a lányok apásak, míg a fiúk inkább anyásak, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a lányokat az apjuk szokták oltárhoz kísérni, és szinte valamennyien az apjukhoz hasonló embert keresnek életük társává. A lányoknak az apjuk a legfontosabb… - felelte komoran a fiatal nő, Celeste pedig komoran hallgatta tanárát, mintha már most is tanórán ülne.

- Ön jól kijön az édesapjával, kisasszony? – kérdezte a kislány, majd gyorsan ráharapott nyelvére, mintegy tudva, illetlenséget kérdezett.

- Nagyszerű volt vele mindig is a kapcsolatom, de néhány évvel ezelőtt elveszítettem őt. Halálfalók támadtak rá és édesanyámra, megölték őket, pedig csak annyi volt a „bűnük”, hogy muglik voltak, és az én szüleim. Sohasem felejtem el, ahogy édesapámmal együtt játszottunk gyermekkoromban, volt hogy főzőcskéztünk, és mindig akkor rumli csaptunk, hogy anya órákig takaríthatott… - érezte, hogy szemeit újra elfutják a könnyek, de erősnek kell lennie, nem szabad sírni, nem élhet emlékeknek. – Nem szeretnélek untatni az életemmel, inkább kezdjünk neki a tanulásnak! – azzal felállt, és már indult ki az ajtón, mikor Celeste utánaszólt.

- Köszönöm, hogy mindezt megosztotta velem, nekem sokat számít. Annyira egyedülérzem magam ebben a hatalmas kastélyban, olyan nagy, én pedig olyan kicsinek érzem magamat hozzá képest. Kérem, segítsen nekem túllépni a nehézségeimen, édesanyámmal olyan közel álltunk egymáshoz, szükségem van valakire, aki pótolja az ő helyét a szívemben, kérem önt, Miss Granger, legyen ön az! – Hermione szíve összeszorult a gyermek szavaira, mindenre számított, csak erre nem, ez a gyermek a segítségét kéri. Nem tudott neki ellent mondani, hisz arra készült, hogy segítsen rajta, de ő mindezt a színfalak mögött szerette volna, nem pedig nyilvánosan.

- Megteszek minden tőlem telhetőt, bármi problémád van, hozzám bizalommal fordulhatsz – felelte végül, mire a kislány arcán boldog mosoly terült szét, odaszaladt a fiatal nőhöz, és a derekánál átölelte, Hermione pedig meghatódott, ős is szorította magához a kislányt, tudta, ezzel valamiféle titkos szál köti kettejüket össze. – most pedig, elkezdhetjük a tanulást? – húzódott el a lánytól, bátorítóan rámosolygott, de Celeste csak elpirult, szemeit lesütötte. – Mi a baj? – kezével felemelte a lány állát, így kényszerítve, hogy nézzen rá.

- Nekem ez nem fog menni, tetszik tudni, nekem nincsen pálcám – felelte szégyenkezve a kislány, mire Hermione megdöbbenve konstatálta, ezt bizony a professzor nem említette.

- Ne aggódj, menj a könyvtárszobába, mindjárt megyek utánad! – utasította a lányt, őmaga pedig a szobájába ment, előkeresett táskája mélyéből egy hosszúkás dobozt. Leemelte a fedelét, ami alatt egy bársonypárnán egy hosszú bot feküdt, gyermekkori pálcája. Néhány évvel ezelőtt újat vett magának, de felelőtlenségnek tartotta volna a régit eldobni. Visszahelyezte a fedelet, majd a dobozzal a kezében elindult Celeste után. – Parancsolj, ezt nyugodtan használhatod! –azzal a kislány kezébe nyomta a dobozt, ő pedig eltűnt a könyvespolcok között, megfelelő tankönyvnek valót keresvén.

Három perccel később öt vaskos könyvvel a karján tért vissza a lányhoz, aki még mindig meredten nézte a vékony fapálcát, Hermione lepakolta keze tartalmát egy asztalra, és az egyik kényelmes bőrkanapéra ült, ujjaival sebesen lapozta az egyik kötetet.

- Meg is van. Nézzük csak, ismersz valamilyen varázslatot? – kérdezte a kislányt, aki hevesen rázta a fejét. – Semmit? – a fejrázás egyre gyengébb lett, majd meg is szűnt, Hermione érezte, hogy a Celeste titkol valamit. – Mond meg nyugodtan, akármi is a probléma.

- Csak a főbenjáró átkokat ismerem – nyögte a kislány, majd elpityeredett, Hermione érezte, fájdalmas emlékek fűzik őt ahhoz a három átokhoz. Odaült mellé, és vállainál fogva átölelte a remegő testet. – Anyukámat halálfalók támadták meg egy este, én a szekrénybe bújtam, de láttam mindent a kulcslyukon keresztül, Cruciatusszal kínozták, majd az Imperius hatása arra késztette, hogy saját magát gyilkolja meg az Adava Kadevrával. A mai napig gyakran álmodom, ahogy anya sikít, majd a zöld villanást, a hirtelen beálló fagyos csendet, és végül egy őrült női kacajt az egyik maszk mögül, azét a nőét, aki kínozta anyát.

- Annyira sajnálom, Celeste – felelte csendesen a boszorkány, kezével lágyan simogatta a zokogó kislány hátát. – Hatalmas lelkitrauma érhetett téged. Édesapád tud erről az egészről?

- Nem – fejét hevesen rázta hozzá -, nem tudja hogy én is ott voltam, hogy bármit is láttam, ők azt sem tudják, hogy saját magát kellett meggyilkolnia, nem tudnak ők semmit.

- El kellene mondanod neki, biztosan örülne, ha őszintén tudnátok erről beszélni – bíztatta kedvesen a még mindig síró lányt, de ő csak egyre rázta a fejét.

- Nem akarom neki elmondani, maga az egyetlen, aki tudja, ő csak kiabálna, hogy mért nem mondtam el hamarabb, mérges lenne, biztosan bezáratna a szobámba, de ott olyan sötét van, és én félek tőle is, és a sötéttől is. Nem mondhatom el neki! – zokogta a kislány, Hermione csak akkor értette meg, ez a gyermek azért öntötte ki neki a szívét, mert az apjától retteg, és nincs más ember, akivel tudathatná, hogy mily kegyetlen volt hozzá a sors. Ő feltétel nélkül megbízott benne, ő megígérte, hogy segít a lánynak, a legkevesebb, amit tehet, hogy beszél a professzorral!

- Tudod mit, most menjünk ki parkba, sétáljunk egyet, olyan szép az idő, hétágra süt a nap, s közben beszélgethetünk – kedvesen mosolygott Celeste-re, majd megfogta apró, jéghideg kezét, és felhúzta az ágyról.

- De mi lesz a tanulással? Apám biztos nem örülne, ha megtudná, hogy ma nem tanultam semmit – próbált ellenkezni kislány, de Hermione kitartott álláspontja mellett.

- Beszélgethetünk a mágiáról is, és akkor megtanulod az alapokat elméletben. Gyere, hidd el, jót fog tenni a friss levegő! – erre már a gyermek sem tudott mit mondani, követte a boszorkányt, és a napjuk kellemesen telt el, beszélgettek a mágiáról, Hermione mesélt iskolás kalandjairól, míg Celeste édesanyjáról beszélt.


Piton professzor fél hatkor érkezett vissza a kastélyba, igen morcosnak tűnt, a fiatal boszorkány úgy sejtette, valamelyik diákja biztos felidegesítette. Vacsoráig teljesen visszavonult szobájába, csupán órakongáskor jött elő, viszonylag nyugodtabb állapotban. Hermione előre eltervezte, beszélni akar a férfival, ennyivel tartozik Celeste-nek, így idegesen várta, hogy magára maradjon a tanárral. Az étkezés ismét némaságba burkolózott, egy pisszenést sem lehetett hallani, majd a kávé felszolgálásakor a kislány jó éjt kívánt, Hermionénak adott két puszit, és elhagyta az ebédlőt.

- Látom, jól kijön a lányommal – felelte szárazon Piton, mire Hermione lágyan elmosolyodott.

- Nos valóban, igen kedves kislány, bár az alapján, amiket mesélt, nincs könnyű élete. Szerettem is volna erről beszélni önnel, professzor – mondta nyomatékosan a boszorkány, mire Piton csak fáradtan megrázta a fejét.

- Ne haragudjon Miss Granger, de szörnyű fejfájás gyötör, képtelen vagyok ma komolyan társalogni, esetleg holnap visszatérhetnénk a témára? – a nő ekkor jobban megfigyelte a bájitalmester arcát, valóban fáradtnak és sápadtnak tetszett számára, így végül csak csalódottan bólintott. – Akkor engedelmével én most megyek lefeküdni. Jó éjszakát, Miss Granger – azzal kihörpintette kávéját, és már ment is volna kifelé, mikor a boszorkány még utánaszólt.

- Professzor, még valamit szeretnék kérdezni – a férfi fáradtan bólintott, mire Hermione folytatta – Arról lenne szó, hogy ma, mikor kezdtük volna az órákat Celeste-tel, kiderült hogy nincs neki pálcája. Már elnézést uram, de mégis hogy varázsoljon a lánya a megfelelő eszközök nélkül? Mondjuk ma nem is volt szükség rá, és használhatta volna az én régi pálcámat is, de huzamosabb ideig ez lehetetlen.

- Sajnálom, kisasszony, teljesen igaza van, csak mostanában azt sem tudom hol áll a fejem. Megtenné kérem, hogy holnap elmennek az Abszol útra, és beszereznek egy pálcát? – azzal választ nem várva a nő kezébe nyomott egy apró, pénzzel teli erszényt – És szerezzenek be minden szükséges kelléket, kérem! – megvárta, míg Hermione bólint, majd távozott.

Hermione kénytelen volt tudomásul venni, a beszélgetést el kell halasztani, de amilyen gyorsan csak tud, beszélnie kell a férfival, csak remélni merte, hogy holnap estére, úgy-ahogy rendbe jön a férfi, mert nagyon szívén viselte a kislány sorsát, aggódott Celeste miatt. Végül visszavonult szobájába, és addig olvasott, míg álomba nem szenderült.