Éjfél

Felriadtam. Iszonyú álmom volt. Sajnos elég jól emlékeztem rá. Olyan volt, mintha tényleg igaz lenne. Azt álmodtam, hogy Voldemort megbízott, hogy öljem meg Dumbledore-t, és már az egész tervet kieszeltem, már Dumbledore irodájában voltam, és akkor berontott az ajtón Remus Lupin és megölt engem. Ezután felébredtem. Próbáltam kiverni a fejemből, de nem tudtam. Mi van, ha igaz? Nem, ez nem lehet igaz, mondta egy másik hang a fejemben. Az utóbbit tartottam lehetségesnek, ezért kicsit megnyugodtam. Rápillantottam az ágyam mellett lévő órára. Nem láttam rendesen az időt, de tudtam, hogy úgy éjfél felé járhat az idő. Valami késztetést éreztem, hogy megfogjam az órát, ezért így tettem. Ebben a pillanatban egy hangosan kattogó órát láttam a nagy semmiben, aminek a mutatója közeledett az éjfél felé. Ez nem is volt ijesztő, de ami fölötte állt, az igen. Véres betűkkel a sötétben lebegett, de csak úgy virított a nagy semmiben, hogy " Egyre fogy az időd, Narcissa! " És ekkor kísértetek jelentek meg. Az arcuk jól kivehető volt. Felismertem bennük azokat az embereket, akiket megöltem. Ezt mondták: Nemsokára te is ilyen leszel, mint mi! Annyira megijedtem, hogy ledobtam az órát. Ez nem volt álom. Mostmár biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Valamit tennem kellett. Végtelenségnek tűnő percekig azon gondolkodtam, hogy mit csináljak. Végül döntésre jutottam. Azt határoztam el, hogy megölöm Voldemortot, és akkor talán nekem nem kell meghalnom, hiszen akkor nem küld el senki Dumbledore-hoz, hogy öljem meg. Lassan felkeltem.

-Hova mész?

Ijedten hátrafordultam. Lucius szólt hozzám. Teljesen elfelejtettem, hogy ott van.

-Mindjárt jövök drágám, csak aludj tovább!

-Rendben.

Óvatosan magamhoz vettem a varázspálcámat, hogy Lucius ne lássa meg, majd felvettem a papucsom.

Már a sötét folyosókat jártam, mikor visszatántorodtam a tervemtől. De végül a bátorság győzött bennem. Amit egyszer elterveztem, azt véghez is viszem. Gondoltam magamban.

Egyre közeledtem Voldemort szobája felé. Az ajtó mellett kis résen lámpafény szűrődött ki. Megijedtem, hogy lehet, hogy ébren van a Nagyúr. Halkan kinyitottam az ajtót, és láttam, hogy alszik. Megnyugodtam.

Bementem a szobába. Odaléptem Voldemort ágyához, elővettem a varázspálcám, és Voldemortra szegeztem. Már épp mondtam volna az átkot, de a Nagyúr megelőzött. A Cruciatus átokkal a földre taszított. Egy éles fájdalmat éreztem a mellkasomban, ami egyre jobban terjedt szét a testemben. Már azt gondoltam, hogy itt a vég, amikor abbahagyta. Gyorsan a falhoz hátráltam.

-Bevetted a csalit.

-Tessék?-kérdeztem.

-Azt mondtam, hogy bevetted a csalit. Én intéztem el, hogy a halálodról álmodj, majd lásd azt a látomást. Csak így próbaképpen, hogy megbizonyosodjak a hűségedről. Csak nem gondoltad, hogy pont téged bízlak meg Dumbledore megölésével?-ekkor éles kacajt hallatott, olyat, amilyet ember aligha tud.-De sajnos tapasztalnom kellett a hűtlenségedet. Aminek nagyon nem örültem. És annak méginkább nem örülök, hogy el kell veszítenem egy halálfalóm. De ez az ára a hűtlenségednek. A halál.

Féltem a haláltól, és nem akartam meghalni. De hát ki akar? Valamit csinálnom kellett. Ha más nem, hát a puncsolás ment nekem.

-Nagyon sajálom ezt az egészet. Nem gondoltam komolyan, Nagyuram! Csak megijedtem.-ekkor felálltam, és előreléptem.

-Ne hazudj!-sziszegte, és odavágott a falhoz.

-Áu!-a hátamon erős szúrást éreztem.-Ah, a hátam.

-Mi az, csak nem fájt?

Nem tudtam megfogni a hátam, mert Voldemort leszorította a kezem, de láttam, hogy hátul véres a fal, és nagyon fáj a hátam. Már alig bírtam a lábamon állni, ráadásul egyfolytában a két vörös szempár fürkészett. Végre elengedett, és én a földre roskadtam. Gyorsan odanéztem, hogy mi volt ott a falon, és egy kiálló kardpengét láttam meg. Elég fura látvány volt, de hogy az hogy került oda, azon nem tudtam gondolkodni a fájdalomtól.

-Fáj?-kérdezte Voldemort.

-Na...gyon.-nyögtem.

-Akkor még fokozom a fájdalmadat. Azzal odavarázsolt egy kampót a falra, megfogott, és ráakasztott. A bőröm tartott a kampóhoz. Iszonyú fájdalmas volt. Én ordítottam, és kértem a Nagyurat, hogy kegyelmezzen, de ő nem tette. Csak nevetett rajtam azon a hideg, ridegséget tükröző hangján. Már levegőt is alig kaptam. Ekkor levett, és a földre fektetett. Nem mondtam semmit, mert már beszélni sem tudtam.

-Meg sem köszönöd, hogy levettelek onnan?-kérdezte.

Nem jött ki hang a számon. Már vért köptem.

-Szóval nem köszönöd meg. Hát legyen.

Azzal belémrúgott. És mégegyszer. Egymás után értek az egyre erősödő rúgások, amik főként az arcomat és a hasamat érték. Mikor befejezte, azt hittem abbahagyja, és hogy ennél rosszabb nem jöhet. De jött. Fogott egy kést, és elkezdte vagdalni az arcomat.

-Neh!-ennyit tudtam kinyögni.

Ekkor Voldemort abbahagyta. Hallottam, hogy valaki bejött a szobába, de nem sokat láttam. Végül megszólalt:

-Narcissa! Mi történt veled?

-Maradj csendben Lucius, ha nem akarsz olyan sorsra jutni, mint ő!-parancsolta Voldemort-Meg akart ölni, megérdemli, amit csinálok vele.

Lucius nem tudott megszólalni. Végül én törtem meg a csendet:

-Szehretlekh.-mondtam, amennyire tudtam.

-Én is.-mondta Lucius.

-Menj el!-parancsolta Voldemort.

-De...

-Talán nem érted? Menj el!

-Rendben.

Keserűséget éreztem, hogy a szerelmem itt hagyott. De mostmár csak egy dologra bírtam gondolni. Hogy legyen már vége. Haljak már meg. Furcsán hangzik, de már kívántam a halált. Inkább, mint a szenvedést.

-Látom, már megbántad a tettedet.-szólt hozzám Voldemort.-De én veled sem teszek kivételt.

-Tehát itt a vég.

Ez volt az utolsó mondatom. És éjfélt ütött az óra.