Ginny a konyhában ücsörgött, teáját szürcsölgette, s a Reggeli Próféta aznapi számát lapozgatta. Megdöbbentő látvány volt az eltűntek, s a halott rublika látvány, hosszú sorokban lehetett olvasni a neveket. S még nincs vége… Hosszan sóhajtott, majd újabbat kortyolt italából. Koppanást hallott az előszobából, egy pillanatra annyira megijedt, hogy félrenyelt és köhögni kezdett. Felállt székéről, s a hallba igyekezett, mikor meglátta az eszméletlenül fekvő Hermionét a földön. Megrettent, barátnője arca falfehér volt, alig vert a szíve, teste remegett.

- Harry, Ron, vagy valaki, jöjjön, segítsen! – kiáltotta kétségbeesetten, majd pár másodperc múlva több alak is megjelent a lépcső tetején, köztük volt a két szólított is. A két férfi azonnal az ájult nőhöz siettek, majd a vörös karjaiba vette, s azonnal a szobájába vitte, s lefektette baldachinos ágyára.

- Mi történt, Ginny? – kérdezte aggódva férje, mire a kérdezett csak a fejét rázta.

- Fogalmam sincs, a konyhában voltam, mikor tompa koppanást hallottam, gondoltam megnézem mi az, és ott feküdt Hermione ájultan, egy pillanatra azt hittem meghalt – szipogta a boszorkány, majd tanácstalanul nézett férjére, utána bátyjára.

- Be kéne vinnünk a Szent Mungóba – javasolta Ron, de Harry közbevágott.

- Nincs olyan állapotban, inkább hívjuk ki hozzá Nevillet, ő érti a dolgát – mondta, mire a vörös hajú férfi felpattant, s kandallóba lépett, majd hopp-por segítségével elment az ispotályba.

- Ugye rendbe jön, Harry? – kérdezte felesége reszkető hangon, mire a férfi félve pillantott Ginnyre.

- Fogalmam sincs, remélem nem lesz semmi baj. Mondd csak, ugye nem tudsz arról, hogy mostanában beteg lett volna? – érdeklődött, s a boszorkány elgondolkozott.

- Mikor ránk talált a Mungóban, akkor úgy tudom volt kivizsgáláson Neville-nél, de ő csak annyit állapított meg, hogy túlhajszolta magát, s pihenésre van szüksége…

- Merlinre, Hermione sosem fogad már szót a gyógyítóknak? Az elmúlt egy hónapban szinte még annyit sem aludt, mint régen. Anno az állandó tanulás, most meg a harcok, az őrületbe kerget minket – dohogott Harry, majd a kandalló zöld lángjaiból kilépett Ron, szorosan mögötte pedig Neville.

- Mi történt? – kérdezte idegesen a gyógyító, mire Ginny elmondott neki mindent, amit tudott. – Az utóbbi időben sok stressz érte? – kérdezte, de egyöntetűen csóválták a fejüket.

A gyógyító hosszan kezdte vizsgálni a még mindig ájult, s sápadt lányt, bájitalokat adott be neki, hogy végtagjai ne remegjenek tovább. Majd a szívverését nézte volna meg, mikor észrevette a lány mellkasán a múltkori vörös foltot. Körvonalai mintát formáztak, a férfi úgy vette ki, hogy egy kettérepedt szív. Arcán halvány rémület futott át, olvasott már hasonlókról évekkel korábban, még mikor gyógyítói tanfolyamra járt, s innen sejtette, hogy sötét mágiával van dolga. Magatehetetlennek érezte magát, majd kopogtattak az ajtón, s nyikorogva kinyílt. A kis Celeste várakozott ott, mikor meglátta az ájult nőt, odafutott az ágyhoz, s megszorította az ernyedten lógó kezet. Halkan sírni kezdett, újra felötlöttek benne rémálmai, látta maga előtt, ahogy apja toporzékol a dühtől, saját magát hibáztatja. Gondolt egyet, remélte, még meg tudja akadályozni a nő elvesztését, lélekszakadva rohant ki a helyiségből, Pitont akarta figyelmeztetni, hátha meg tudja menteni azt a nőt, akit ő már egy ideje édesanyjaként szeretett.

Az egész kastélyt átkutatta, de a férfi nem volt sehol. A szalonban ácsorgott, mikor az ablakon keresztül meglátta egy fekete alak körvonalait. Sejtette, csak az apja lehet az. Újra rohanni kezdett, egészen a parkig futott a viharban, ruhája csurom vizesre ázott, de nem érdekelte. Egy méterre volt már csak a férfitól, mikor az szembefordult lányával, s elfogta az aggodalom, mi van, ha itt az idő.

- Papa, muszáj följönnöd a kastélyba, Miss Granger haldoklik. Tudom, miről beszélek, talán még megmentheted, annyiszor láttam már ezt álmomban, talán még nincs késő! Gyere, papa! – kiabálta, mire a férfi futott a bejáratig, sárosan, s vizesen keresztülrohant a hallon, fel a lépcsőn, egészen a nő lakosztályáig. Kopogtatás nélkül benyitott, s látta a haldokló szerelme testét, s a körülötte tétlenül ácsorgó négy személyt.

- Menjenek ki! – üvöltötte, mire Neville már épp minden bátorságát összeszedve közbe akart vágni, de látva barátai arcát, szó nélkül távozott. A professzor odasétált az ágyhoz, leült a szélére, s karjaiba vette az alig lélegző Hermionét. – Sajnálom, minden az én hibám! – suttogta a csöndbe, s sírni kezdett.

Semmi mást nem lehetett hallani a szobában, mint az állóóra ketyegését, a tanár szipogását, s a nő egyre lassabb lélegzését. Majd Piton érezte, hogy a tenyerében heverő apró kéz megszorítja az övét, lassan kinyitotta sötét szemeit, s a fiatal boszorkány gesztenyebarna tekintetével találta magát szemben. Mély érzéseket vélt felfedezni abban a szempárban, félelmet, fájdalmat, s szerelmet.

- Ne haragudj rám! – szipogta a férfi, mire a nő lágyan elmosolyodott. – Előbb el kellett volna mondanom, már ma délután, de gyáva voltam, azt hittem, ha ellöklek magamtól, akkor megmenthetlek. Annyira szeretlek, hogy azt el sem tudom mondani! – újra zokogni kezdett, görcsösen ölelte magához a gyenge testet.

- Én is szeretlek, de most már mindegy, hogy mit nem mondtál el nekem. Ha a sors azt szánta nekem, hogy meg kell halnom, akkor meghalok, mert úgy mehetek el, hogy tudom, nem éltem hiába. Lehet, hogy az volt a célja életemnek, hogy meglágyítsam a te kőkemény szívedet, s ez úgy látom sikerült. Szeretlek, s csak ez a fontos! – suttogta a professzor fülébe a szavakat, s amennyire tudta, viszonozta az ölelést.

Hosszú percek múlva érezte, már nincs sok ideje, kissé eltolta magától a férfit, s belenézett annak sötét szemeibe. Boldogság öntötte el a szívét, hogy érzelmei viszonzásra leltek, még akkor is, ha nekik mindössze ennyi adatott. Ezt is többnek gondolta, mint amennyit nem is oly még remélni mert. A férfi lassan odahajolt hozzá, s óvatosan megcsókolta ajkait, benne volt minden, bánat, szerelem, az elválás keserű érzete. Hosszan csókolta szerelmét, majd a markában szorított apró ujjak egyszer csak ellazultak, másik keze magatehetetlenül hullt immár élettelen teste mellé. Hermione szíve már nem vert többet, gesztenyebarna szemei örök homályba vesztek, de a férfi lelki szemei előtt mindörökre egy fiatal, gyönyörű nő alakja bontakozott ki. Görcsösen szorította az élettelen testet, könnyei teljesen átitatták annak vékony ruháját. Majd elengedte szerelmét, s meglátta a nő mellén élesen kirajzolódó átkot, egy kettérepedt szívet…