Éjfél körül járhatott. Az idő bár kissé hűvös, de kellemesebb volt, mint az a tikkasztó hőség nappal. A meteorológusok szerint az idei év legforróbb hetéhez érkeztünk. Már mindenki békésen szunyókált a házában, csak itt-ott lehetett látni egy-egy buliból korán hazaérkező fiatalt. És egy lányt. A játszótéren. A hintában ült magábaroskadva. Hosszú, fekete haját a szél néha-néha meglibbentette. Kék szeme még most, éjjel is csillogott, ahogy a hold megvilágította. Hófehér bőre volt, bár a sötétségben ezt nem nagyon lehetett kivenni. Ébenfekete ruhát viselt, ami a régi korokat idézte. A kinézete megrémítette az embereket, ha ránéztek. Talán, mert a legtöbben vámpírnak hitték, hisz teljesen úgy nézett ki. Lehet, hogy ezért is volt ennyire magányos.

A lány lépteket hallott a háta mögött. Felpattant a hintáról, majd megfordult, de nem látott senkit. Majd egy hang szólalt meg:
-Samantha...miért vagy szomorú?-kérdezte.
A hang valahogy ismerős volt a lánynak.
-Ki beszél? ... Draco, te vagy az?
-Igen, én vagyok. Elküldtek megkeresni téged, és mikor megláttalak, figyeltelek. Láttam, hogy valami nagyon bánt. És a Nagyúr sem volt éppen jó kedvében.-elhallgatott, mert azt hitte, hogy megszólal a lány, de mivel nem így történt, megkérdezte: Mi a baj, Samantha?
Sam Dracóra nézett, így a fiú látni vélte a lány könnyes szemeit. Hirtelen megijest tőle, hisz Voldemort arcát látta maga előtt, de csak a lánya volt, Samantha. Igen, Sam a Sötét Nagyúr lánya volt, így sokan tőle is ugyanúgy rettegtek, mint az apjától.

A lány gondolkozott, hogy vajon mit mondjon a fiúnak, hisz benne soha nem bízott meg. Hiába nevelkedett halálfalók között, ő a barátait nevezte a családjának, hisz bennük találta meg azt a jóságot és megbízhatóságot, amit másban nem. És Draco nem volt a barátja. Nem szerette a halálfalókat. És Draco az volt. De most...most nem tudná másnak elmondani a fájdalmait. Hisz a barátai, Harryék távol vannak tőle, Angliában. Ő meg itt van Albániában. Így arra a döntésre jutott, hogy lesz ami lesz, elmondja a fiúnak, hogy mi is bántja a szívét.

-Hosszú történet ez, nem bánod?
Draco örült, hogy végre megszólalt Samantha, így ezt mondta:
-Engem nem zavar. Kíváncsi vagyok rá.
-Hát akkor kezdem:

1 hónapja, mikor visszajöttem a Roxfortból, tudtam, hogy apám nem fog most ráérni velem foglalkozni. Hisz a halálfalók akkor ölték meg Dumbledore professzort, de ezt tudod, hisz te is ott voltál.
Draco lehajtotta a fejét.
-Na, folytatom:
De apám több varázsló és boszorkány megölését tervezte, és egy csomó épület szétrombolását, és még ilyen pusztításokat. Soha nem láttam őt ennyire elszántnak, mint most, habár csak 2 évvel ezelőtt találkoztam vele először. Tehát, mire hazaértem, ő azzal fogadott, hogy elvisznek a halálfalói engem Skóciába, hogy ott töltsem a szünidőm egy részét. Apám azzal indokolta ezt, hogy szükségem van egy kis nyaralásra. De én tudtam, hogy csak púp vagyok a hátán addig, míg én sem szolgálom őt, és hát valljuk be, így 14 évesen még nem akarta, hogy halálfaló legyek. Én örültem neki, hogy elmehetek innen, hisz utáltam, és még mindig utálom apámat. Talán ennek Harry is az oka, és az a sok barátom, akivel szörnyűbbnél szörnyűbb dolgokat művelt. Bár ezt neked nem is kell mondanom, hisz tudod, milyen apám, csak nem mered bevallani magadnak, mert félsz a haragjától. Nem tévedek?
Draco nem bírt megszólalni, ezért a lány tovább folytatta:
Másnap már meg is érkeztem egy kisvárosba, St. Andrewsba, ami Skócia keleti partján fekszik. Egy ódon kastélyba kerültem, ahol sok varázsló lakott. Bár a hely szép volt, de nekem az emberek nem voltak szimpatikusak. Legalábbis a kastélybeli emberek. Az első napokban nagyon unatkoztam ott, hisz senkit sem ismertem. És nem is nagyon volt lehetőségem megismerni mást, hisz Lewis, akié a kastély volt, nem engedett el sehova apám parancsára. Ott meg nem beszélgettem senkivel. A Roxforti barátaim nagyon hiányoztak, de velük sem tudtam tartani a kapcsolatot, mert a baglyomat elvették, ők meg nem tudták, hogy én hol vagyok. Így csak arra tudtam gondolni, hogy ők most együtt vannak, és keresik a Hor...Oh, bocsánat, ezt nem mondhatom el neked. De folytatom az én történetemet: Tehát, az egyik éjjel, mikor már mindenk nyugovóra tért, csak én nem, észrevettem, hogy van egy szellőzőnyílás a szobámban, amibe pont beleférek. Hülye voltam, hogy nem vettem addig észre. Na, de aztán rávettem magam, hogy megnézem, hogy hova megy a nyílás, így belemásztam. Láttam, hogy minden szobáé, így az enyém is, egy fő nyíláshoz tartozik, amin ha végigmentem, egy hosszú, csúszdaféle lejtő előtt találtam magam. Hosszú morfondírozás után rávettem magam, hogy lecsúszok rajta, hisz bátraké a szerencse! És szerencsém is volt. A szellőzőnyílás az udvaron kezdődött, így én oda érkeztem. Elmentem a hátsókijárathoz, és kimásztam a kerítésen. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit fogok csinálni, de aztán úgy döntöttem, hogy megkeresem a tengerpartot, hisz hallottam az egyik gróftól, hogy gyönyörű tengerpartja van ennek a kisvárosnak. Bár ilyenkor éjjel biztos nem lehet benne gyönyörködni.

Fél óra bolyongás után végre meghallottam a csobogást, majd megláttam a tajtékzó hullámokat. Én imádom a tengert. Így, mikor megláttam azt, hihetetlen szabadságot éreztem. Futottam a tenger felé, örömöm határtalan volt. Hisz eddig nem sok jót kaptam az életből. Intézetben nevelkedtem, ahol utáltak engem, és az sem volt sokkal jobb, mikor apám elvitt onnan. Egyedül akkor volt örömöm, ha a barátaimmal voltam. Így akkor nagyon boldog voltam, ahogy szaladtam a hullámokban. Elidőztem ott, majd kimentem a parta. Kicsit fáztam, de levetettem ruháim, hisz nem volt akkor hideg, és nem volt a parton egy lélek sem, így már nem fáztam. Sétálgattam a parton, és gyönyörködtem a tengerben. Nem gondoltam volna, hogy még ilyenkor is lehet. Majd, mikor éreztem, hogy pilláim elnehezülnek, lefeküdtem a homokba, és néhány pillanat múlva elaludtam. Nem sokat aludhattam, mert még hajnalban valami nagy zaj felébresztett, aminek örültem. Gyorsan felkapkodtam a ruháim, majd indultam vissza a kastélyba. Valahogy sikerült felmásznom a szellőzőnyíláson, majd, a szobámba érve újra levetettem a ruháim, mert még mindig vizesek voltak, és a szekrény legaljára dobtam őket. Majd befeküdtem az ágyba, és ismét elaludtam. Reggel a házimanó ébresztett. A nappalom aznap is olyan unalmas volt, mint azelőtt, de az ájszakáim! Minden éjjel lementem a partra!

Egyik éjjel azonban, ez úgy az ideérkezésem után 2 héttel lehetett, fényt láttam a parton. Közelebb mentem, és megláttam, hogy fiatalok vannak a tűz körül, és táncolnak. Odamentem, hátha megismerek egypár jófej embert. Megismerkedtem velük, és örültem, hogy ebben a városban nem csak nagyképű, gazdag grófok laknak. Thomasék nagyon is rendesek voltak. Megtudtam, hogy minden éjjel buliznak, csak gyakran váltogatják a "bulihelyüket" a rendőrség miatt. Bevettek engem is a bandába, így én is mentem velük bulizni minden éjjel. Amíg én ott voltam St. Andrewsban, ők a parton buliztak, hisz a rendőrség még nem találta meg a legújabb helyüket. Megismerkedtem az összes sráccal és csajjal, és az egyik srác, Thomas ikertesója nagyon megtetszett nekem. Ezt ki is mutattam iránta. Az egyik bulin, mikor észrevette, elég közel kerültünk egymáshoz. De csak táncoltunk, nem volt semmi több. De életem egyik legjobb éjszakája volt. Majd ezt mondta Balázs, mert az volt a neve:
-Sam, gyere, sétáljunk!
Én belegyeztem. Aznap éjjel egy csomót beszélgettünk. Minnél jobban megismertem őt, annál jobban megtetszett. És még aznap észrevettem, hogy szerelmes lettem belé. A kék szemeibe, amik ugyanúgy csillogtak a holdfényben, mint az enyém, a szőkésbarna hajába, az izmos testébe, a hangjába, abba, ahogyan nevetett és egyszerűen mindenébe! Eddig egy fiú iránt sem éreztem ehhet hasonlót. Mikor eljött a hajnal, szomorúan mondtam neki, hogy nekem mennem kell. De eljöttem másnap is, és azután is. Már nem ott találkoztunk, ahol Thomasék is voltak, hanem külön tőlük. Az éjjelek újabb és újabb meglepetést hoztak.. Levetkőztünk, és megmártóztunk a tengerben, majd a parton hülyéskedtünk. Balázs még a várost is megmutatta nekem, ami nagyon megtetszett. De minden éjjel egyre közelebb voltam a hazautazáshoz. Egy sziklán ülve a vízesés mellett el is mondtam Balázsnak, hogy nekem nemsokára vissza kell mennem Albániába. Akkor egy könnycsepp jelent meg az arcomon.
-Ne sírj!-mondta Balázs, majd közelebbhajolt, letörölte arcomról a könnycseppet, majd megcsókolt.

Ekkor éreztem, hogy nem hagyhatom őt itt.
-Balázs,-kezdtem, mikor abbahagytuk a csókolózást-mi lenne, ha elszöknénk ketten, és örökre együtt maradnánk?
A fiút nem lepte meg a kérdés, talán mert ő is ezt akarta kérdezni.
-Gyere, beszéljünk Thomassal, ő szerez nekünk papírokat, és még ma elhagyhatjuk a várost, és...akár...Amerikába is elmehetünk!

Ebben láttam valami kétséget, bár nem szóltam. Viszont belémötlött a felismerés. Ha most mi ketten megszökünk, be kell neki vallanom, hogy én boszorkány vagyok valójában, és akkor lehet, hogy elhagy. De ő szeret. Nyugtattam magam ezzel. Kéz a kézben elindultunk vissza a bandához. Láttam, hogy nagy a nyüzsgés ott. Talán ekkora buli eddig nem is volt itt, amióta itt vagyok. Bár minnél közelebb érkeztünk, annál jobban lehetett kivenni, hogy ott már nem buli van. Felnőttek veszekednek Thomasékkel. És hirtelen...mint egy villámcsapás...úgy ért a felismerés, hogy azok halálfalók, és ott van köztük apám is. Sajnos észrevett engem, és már nem tudtunk elmenekülni előle. Már csak annyit tudtam mondani a Balázsnak, hogy az ott az apám, aki odaért hozzánk, és elráncigált. Hiába kiabáltam, tudtam jól, hogy őt ez nem hatja meg. Így hát könnyes szemmel fordultam vissza a szerelmem felé, akin láttam, hogy könnycseppek csorognak le az arcán. Így hát odakiabáltam neki:
-NE SÍRJ! ÖRÖKKÉ SZERETNI FOGLAK!
-Sam, kérlek ne hagyj itt!
De már nem lehetett mit tenni. Mikor visszaértünk a kastélyba, apám visszahozott ide Albániába, majd megkínzott a Cruciatus átokkal, mert összeálltam egy muglival, majd ezt mondta:
-Sajnálom lányom, most nagyon csalódtam benned. Büntetésül megöltük a szerelmedet és a barátait, és tudd, hogy akármelyik mugli söpredékkel összeállsz, mindegyiknek ez lesz a büntetése!

Ekkor én annyira besokalltam, hogy elfutottam, és egyenesen idáig meg sem álltam. És itt vagyok már órák óta.-fejezte be a lány a mondókáját.
-Óh, Samantha.-suttogta Draco-Őszintén sajnálom. Hidd el, megértelek, és nem adom tovább ezt.-azzal hátratűrte a lány haját, ami a szemébe lógott.-Te engem biztos nem ilyen embernek ismertél meg, de tudod, a látszat néha csal. Őszintén sajnálom, ami veled történt, de hidd el, van még jó az életben, és erre csak egy gyógyírt tudok mondani, amit megboldogult édesanyám szokott mondani nekem:
-"Ne sírj, ha lemegy este a nap, mert a könnyektől nem fogod látni a csillagok szépségét!"

A lány feltekintett az égre, és a távolban Balázs feliratot látott kirajzolódni a csillagokból.