Öt órát kongattak valahol a távolban, épp abban a pillanatban lépett be a Foltozott üst nevezetű kocsmába egy fekete köpenyes férfi, fejére csuklya volt húzva a kinti esőzések miatt. Levette a nedves ruhadarabot, így láthatóvá vált arca, éjfekete haja bele-belelógott apró sötét szemeibe. Tekintete körbejárta a helységet, szemmel láthatólag keresett valakit. Végül meg is találta; Hermione Granger a lépcső tetején állt, egyszerű, mégis szép új ruhát viselt, hátán egy táskát viselt, míg karján egy szatyor lógott. Lassú léptekkel ment le a lépcsőn, majd megállt a férfi előtt, és illedelmesen köszönt neki.

- Jó napot, Piton professzor! – felelte kimért hangon, mire a férfi csak biccentett. Nem tudta levenni tekintetét a nőről, előző nap még csupán egy rongybabára hasonlított, most viszont észrevette egykori tanítványán, bizony nővé érett. Egy nap elég volt ahhoz, hogy teljesen megváltozzon a külleme, csupán pénzkérdés volt a dolog. – Jól érzi magát, tanárúr? – zökkentette vissza a valóságba Hermione kissé rekedtes, mégis lágy hangja, mire a férfi csak bólintott.

Miután a fiatal nő kijelentkezett a fogadóból, elindultak az Abszol úton. Némán lépkedtek egymás mellett az esős utcán, mígnem elérték a Weasley Varázsvicc Vállalatot, ott Hermione megtorpant, a férfi nem észlelte, és ment tovább, mígnem feltűnt neki, hogy a boszorkány lemaradt. Bosszúsan fordult hátra, de mikor meglátta, hogy mit néz a nő, újra valami olyasmi történt vele, amit nem tudott felfogni. Miért sajnálja ő Hermione Grangert, és miért fáj neki, hogy a nő szomorú? Megrázta a fejét, hogy a buta gondolatok kiszálljanak belőle, majd visszament a nőhöz, és ő maga is benézett az üzlethelyiségbe. Az ikreket látta, ott volt Harry Potter is a feleségével és a lányával, kicsit arrébb pedig Ron Weasleyt látta egy nő oldalán. Hermionéra nézett, a boszorkány arcán könnycseppek folytak végig, halkan szipogott, mire ő odaadta zsebkendőjét, fújja ki az orrát, majd óvatosan megfogta a nő könyökét, és elkormányozta onnan. Tisztában volt a ténnyel, miszerint a két férfi mérges volt egykori barátnőjükre, csak, azért mert ő nem aurornak készült. Még ő, Piton is, akinek soha nem voltak barátai, úgy érzete, emiatt nem mehet tönkre egyetlen barátság sem, ez nem lehet ok. Úgy gondolta, biztosan történt valami más is, csak arról nem tud senki rajtuk kívül.

Addig terelte a nőt, míg el nem értek egy kis térre, ott megfogta a nő kezét, és hoppanáltak az Abszol útról. Egy erdő szélén értek talajt, egy kisebb kastély állt az alkonyi fényben egy patak partján, arrébb egy virágokkal teli park terült el, a mögött pedig egy istálló. Hermione ámuldozva nézte a fenséges épületet és tájat, majd Piton hangjára, mint áramütésre tért magához csodálatából.

- Jöjjön, megmutatom a szobáját! – azzal elindultak egy keskeny ösvényen, egészen az épület márványlépcsőéig, majd beléptek egy hatalmas, impozáns ajtón, és a hallban találták magukat. Hermione tovább csodálta a szeme elé táruló látványt, majd megjelent egy házimanó.

- Üdvözlöm kisasszony, Lyna vagyok. Szabad a köpenyét? – kérdezte kislányos hangon a manó, majd választ nem várva lesegítette a boszorkányról a ruhadarabot, átvette gazdájáét is, és eltűnt egy ajtón át.

A hatalmas előtérből rengeteg ajtó nyílt, Hermione kíváncsian nézett körbe, hátha megtud valamit a további helyiségekről. Végül nem volt rá szükség, Piton készségesen elmondta, mit merre talál. A földszinten egy hatalmas szalon, egy ebédlő, konyha, illetve könyvtár volt, míg az emeleten a hálószobák és a hozzájuk tartozó fürdőszobák sorakoztak. Ott volt Hermione lakosztálya is, a szó legteljesebb értelmében. A falak kellemes sárga színűek voltak, már ahol nem földtől plafonig tartó könyvespolcok borították, a kandallóban lángnyelvek jártak táncot, egy hatalmas baldachinos ágy állt a sarokban, volt ott még íróasztal, ruhásszekrény és kényelmes fotel is, illetve sok puha szőnyeg. A fiatal boszorkány csodálattal kémlelte a szobát, szinte el sem hitte, hogy ez a valóság, hiszen alig egy nappal ezelőtt még mindent olyan kilátástalannak érzett.

- Minden megfelel, Granger kisasszony? – rángatta vissza a valóságba Piton rekedt hangja, mire ő kedvesen a férfira mosolygott.

- Köszönöm a kedvességét, professzor, nem tudom, hogyan is hálálhatnám meg – mondta a nő, és még ő maga is meglepődött, hogy az egykor olya kevéssé kedvelt tanárjára azt a jelzőt aggatta, hogy kedves.

- Nekem bőven elég kisasszony, ha a munkáját megfelelően végzi, és a lányomat kellően felkészíti az életre, és későbbi Roxfortos tanulmányaihoz kellő alapismeretet ad át neki; kevés olyan nő van akit tisztelek, ezek közé tartozik ön is kisasszony, ha iskolás évei alatt nem is mondtam ki, önt mindig is becsültem a tudásáért – jelentette ki a férfi, mire Hermione arca olyan vörös lett, mint a Weasley família tagjaié szokott lenni. – Nos, azt hiszem, nem árt, ha egy-két házirendi ponttal tisztában van. Először is, minden nap pontban nyolckor van a reggeli, egykor az ebéd, és hét órakor a vacsora, késni tilos. Másodjára, ha a könyvtárszobából kivisz magával egy könyvet, vagy akár többet, muszáj felírnia az ott található jegyzékre a mű címét és szerzőjét, szeretem tudni, hogy az adott könyvek merre keresendőek. És harmadjára, ha a lányom bármiylen varázslattal veszélyezteti a házat és lakóit, azért magát teszem felelőssé, tehát csak ehhez fogottan tanítsa őt. Megértette? – nézett a nő szemeibe a bájitalmester, mire Hermione határozottan bólogatott. – Rendben, akkor jöjjön, bemutatom a lányomnak! – azzal az ajtó felé intett fejével, előre engedte a boszorkányt, majd a földszinti könyvtárszobához vezette.

Hatalmas helység volt, a földtől a mennyezetig érő megpakolt könyvespolcok szegélyezték a falakat, bőrrel bevont kanapék és rózsafa asztalok helyezkedtek el a szoba közepén, antik csillárok lógtak alá a plafonról, és egy hatalmas kandallóban vidáman pattogott a tűz. Az egyik ülőalkalmatosságban egy fiatal feketehajú leány ült és elmélyülten olvasott. Hosszú, loknis tincsei a vállára omlottak, feje tetején egy méregzöld selyemkendővel volt elkötve hajzuhataga. A professzor halkan köhintett egyet, mire a lány félve kapta fel tekintetét a vaskos kötetből, és meglátva a két felnőttet, fel is állt, remegő kezeiből kicsúszott a nehéz kötet.

- Hányszor mondjam el neked, hogy vigyázz jobban a könyvekre, ezek nem játékszerek, hanem mágikus tárgyak, érthetően fogalmaztam? – kérdezte szigorú, zord hangon a mágus, mire a kislány szinte sírva bólogatott. Nagy, sötétkék szemeiben könnycseppek csillogtak, teste remegett, látszott rajta, hogy fél az apjától. Óvatosan lehajolt a könyvért, és az asztalra helyezte. – Hadd mutassam be neked Hermione Granger kisasszonyt, ő lesz a házitanítód, kérlek, viselkedj rendesen! – felelte ellentmondást nem tűrő hangon, majd a boszorkányhoz fordult – A lányom, Celeste Piton. Nos, Miss Granger, remélem, meg tudja tanítani a lányomat arra, amire kértem. Most pedig menjünk vacsorázni. –azzal előrement hátrahagyva a két lányt, Hermione alaposabban szemügyre vehette a gyermeket.

Igen sokmindenben hasonlított apjára, bőre szinte fehér volt, arca sápadt, testalkata vékony, szinte túlontúl sovány volt, bár ezt jól takarta Hajkendőjéhez hasonló anyagból készült csinos ruhája. Szemei, apjáéval ellentétben, érzelmeket fejeztek ki, félelmet, de mégis kedvességet. Nem értette egykori tanárját, hogy viselkedhet ilyen zordan ezzel az édes kislánnyal, főleg úgy, hogy a sajátja volt. Bár azt sem tudta soha megérteni, miért ment tanárnak, ha egyszer nem szerette a gyerekeket, bár épp az imént ismerte el, őt már az iskolában is nagyra becsülte. Sajnálta a kislányt, anyja meghalt, az apja pedig jégszívű, őt, a saját vérét sem tudja igazán szeretni, pedig Celesteről sütött, szeretetre van szüksége, bátorító mosolyt küldött a lány felé, mire annak apró teste abbahagyta a remegést. Hermione érezte, hasonlítanak egymásra a lánnyal, mindkettejüknek szeretetre van szükségük, de hát melyik embernek nem? Elhatározta akkor, s ott, ennek a kislánynak megpróbálja rendbe hozni az életét, nem nézheti, hogy lesz a gyermek is éppoly keserű, mint akár ő, akár Perselus Piton. Végül elindultak a professzor után az ebédlőbe, a férfi már az asztalfőn ült, és intett a lányának és Hermionénak üljenek le.

Újra megjelent a Lyna nevezetű házimanó, és kihúzta a boszorkánynak a székét, aki köszönet képen rámosolygott, erre a manó szinte elpirult. Piton ezt látta, és nem állta meg szó nélkül a dolgot.

- Látom kisasszony, még mindig nem tett le azon szándékáról, hogy a manóknak megkönnyítse az életét. Úgy látom, Lynának elnyerte a szimpátiáját. Hogy áll a MAJOM kampánya? – kérdezte enyhén gúnyosan a férfi, de a boszorkány, mint aki meg sem akarta hallani a hangbani élt, mosolyogva válaszolt.

- Nos, tudja professzor, kissé változtattam a hozzáállásomon, nem lehet olyat erőltetni szegény manókra, amit nem akarnak, így hát nem próbálom már őket akaratukon kívül felszabadítani, de azt nem várhatja el tőlem senki, hogy ne legyek hozzájuk barátsággal, ha egyszer már ők oly kedves lények, hogy kiszolgálják a az embereket – magyarázta Hermione, mire Piton csak bólintott egyet, és az asztalon megjelent az első fogás, a leves finoman gőzölgött, és mennyei illatokat árasztott.

A vacsora csendesen telt, senki sem beszélt, mintha tilos lenne, bár ezt munkaadója nem említette a házirendben, mégsem kockáztatta meg, hogy szabályt vétsen. Egy-egy fogás között volt ideje megtekinteni az ebédlő berendezését, legalább olyan díszes és elegáns volt, mint a többi helyiség, amit eddig látott. A falak mentén vitrines szekrények álltak, bennük porcelán étkészletek, melyek arannyal voltak futtatva, kristály poharak, és ezüst étkészletek. Hatalmas asztalnál ültek, gondosan faragott sarkain szép motívumok voltak láthatóak a csipketerítőn keresztül, és hozzá tartózó tucatnyi szék ölelte körbe az asztalt, finom, fehér selyemkárpittal bevonva. A szoba közepén egy hatalmas csillár lógott alá, gyönyörű gyémánttal díszített volt, és benne ezer apró gyertya adta a világítást. Az egész arra vallott, hogy nem sajnálják a pénzt a kastélyra, bár ez nem csupán a berendezésen látszott meg, hanem még kint megállapította, a park is gondos kezekben van, a virágok szépek és frissek. Az étkezés alatt továbbá azt is megállapította, hogy a házigazda nem veti meg a finom ételeket sem, a különböző tengeri herkentyűktől kezdve a libamájig mindenféle finomságot felszolgáltak, mindenki talált fogáravalót az asztalon. Vacsora végeztével Lyna jelent meg, hogy Celestenek ideje lefeküdnie, és miután a kislány jóéjszakát kívánt, Hermione azt vette észre, hogy kettesben maradt a férfival. Kezdett számára egyre zavaróbb lenni a férfi ily hosszú jelenléte, így fáradtságra hivatkozva visszavonult lakosztályába. Tényleg kimerült volt, nagyon leterhelte ez a nap, a délelőtti vásárlás, majd a kastélyba való megérkezése, így csupán annyira maradt ideje, hogy átöltözzön, és fáradtan nyúljon el ágyába, utolsó gondolata az volt, hogy lehet a professzor ilyen gazdag, merthogy a tanár fizetése biztos nem elegendő minderre.